hétKönyv
2015. június 17. írta: lancaster

hétKönyv

Van egy könyves hagyománya kicsiny országunknak, ami egy egészen más világkorszakból, konrkétan a két világháború közti békeidőszakból maradt ránk. 1928-ban rendezték meg először a kiadók összekötött könyvvásárát, ez mostanság Ünnepi könyvhét fedőnév alatt fut, amikor is a könyvkiadás majdnem minden ágazata képviselteti magát országszerte, de főképpen a Vörösmarty téren, hogy akciókkal, meglepetésekkel, új megjelenésekkel, újrakiadásokkal, írói találkozókkal és dedikálásokkal sokkolja a könyvmolyokat, mohó vásárlkásra kényszerítve a kimerült pénztárcákat.

unnepi-konyvhet-gyerekkonyvnapok-283x400.jpg

Én büszkén felvállalom, hogy afféle könyvmoly vagyok, vagyis néha megközelítem azt a galaxist. És mivel én is részben irodalmi közegben szocializálódtam, óhatatlan szükségét éreztem az akciók kihasználásának, aminek öt könyv lett a vége, meg egy, amit egy barátomnak vettem, meg még egy, ami eleve a táskámat húzta.

Egy híján itt vannak (igen, az egy kifestett, rózsaszín egyenruhás Hitler):

konyvhet.JPG

A Könyvhétnek megvan a maga szórakoztató varázsa, amit igazság szerint azok is átélhetnek, akik nem évi száz irodalmi szüleménnyel gazdagítják a magánkönyvtárukat, mert az ezen az eseményen való aktív részvétel, már ha kicsit is komolyan gondoljuk, egyfajta közösségi szellemmel ruház fel minket. Itt a legtöbben hajórakománnyi könyvvel távoznak, de legalábbis ekkora mennyiséget lapoznak át. Ha odaállsz egy pult elé ártatlanul nézelődni, az eladók rögtön a segítségedre sietnek, hogy ajánljanak valamit, vagy akár le is beszélnek egy-egy félresikerült műről, ha elbizonytalanodsz. Én harmadjára látogattam meg a teret, így még ha teszek is egy kört, és benézek mindenhova, tudom, melyik kiadói kínálat fog odaszögezni hosszabb-rövidebb időre, de még így is mindig találok valami újdonságot. Teljesen mindegy, hogy az Európa vagy a Delta Vision vonz inkább, vagy az Alexandra meg a Libri sokszínű gyönygei között akarsz válogatni, a következő sarkon biztosan belefutsz egy művészeti albumba, egy japán kerttervezési szakkönyvbe, egy véres krimibe vagy egy újra kiadott gyerekkori könyvedbe, és kész, az kell, igen, fizetnék, mehetünk tovább.

joyce.JPG

 

Ki ismeri fel a bácsit? A megoldás a papíron.

 

Kevés készpénzzel, kártyát otthon hagyva érdemes nekivágni egyébként ennek a néhány napnak.

Ezen felbuzdulva ajánlanám a Könyvhetet megelőző Könyvfesztivált, ami talán kisebb volumenű, de azért legalább ugyanilyen szórakoztató esemény.

Ott vettem magamhoz az idei évem egyik legérdekesebb, legnyugtalanítóbb regényét, nevezetesen Tóth Krisztina Akváriumát. 

toth_krisztina_akvarium_borito.jpg

Már a fülszöveg, sőt maga a lenyűgözeőn sivár borítókép is felfesti azt a komoly, depresszív tájat, ami a háború utáni Magyarország torz önmaga volt. Egészen másfajta rendszer köszöntött be, másfajta értékek, az elszigetelődés, a kényszerített egyenlőség, a pártszolgálat furcsa képei. De mindezek csak a díszletet nyújtják, a regény főszereplői természetesen emberek, nem célok és ideák. Rokonok, legalábbis hasonló sorsot élő személyek, összekötve egy városban, emlékkel és veszteséggel. Néhányan háborút túlélt zsidók, mások árvák, elhagyottak, száműzöttek, bolondok, de leginkább magyarok talán. Egy gyermektelen pár egy kislányt vesz magához az intézetből, felnevelik, férjhez adják, meghalnak. A lánynak lánya lesz, meg egy anyja, akivel sem ő, sem senki nem tud mit kezdeni, egy férje, egy házassága, kevés boldogsága. A lánya pedig a furcsa, groteszk nagymamánál tölti a szünidőt, és egy akváriumot figyel, ami a tenger egy kis darabja, vagy egy koszos lakáspocsolya, attól függ, melyik oldalról nézzük.

Tóth Krisztinával most ismerkedtem meg. Az egyik legnagyobb kortárs írónak tartják, eddig ezzel nem is tudnék vitatkozni, de inkább mondanám azt, hogy figyelmesen hall, lát, emlékszik. A szereplőket mi magunk is ismerjük: a szomszéd, az óvónő, a nagymama barátnője, a nagybátyánk. Olyan tipikus jellemvonásokhoz adott valami személyes pluszt, ami teljesen hitelessé teszi azokat a láncra fefűzött tetteket és gondolatokat, szavakat és hallgatást, ahogyan a szereplőit megjeleníti. Én szinte hallottam, milyen hangon szólaltak meg.

De a történetet uraló boldogságkeresés és boldogtalanság nagyon megragad, elzsibbaszt, mintha egy akváriumban folyamatosan ugyanazokhoz a halakhoz ütődnél, mint egy nappal, egy órával, egy másodperccel azelőtt. Folyamatos az interakció a szereplők közt, de mivel ügyes technikával váltakozik a nézőpont, a szereplők és az olvasó közti kapcsolat is nagyon intenzív. Mindig van egy újabb oldala annak a geomatriai testnek, ami ezt a könyvet alkotja. Megható, megterhelő olvasmány, de nehéz ott hagyni, ha egyszer kézbe veszi az ember, valahogy mindig a látószögembe akadt.

A bejegyzés trackback címe:

https://journalofart.blog.hu/api/trackback/id/tr57546886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.